29.Fejezet

 Sziasztok!
Először is ezer bocsi,hogy így eltűntem! Történt pár dolog,és hát egyszerűen lefoglalt.
Viszont most itt vagyok,tessék olvasni és véleményezni! ;)
Nem ép a leghosszabb fejezet,de most már visszazökkentem a "blog-világomba".
Remélem azért tetszik,és előre is ne haragudjatok,hogy szét robbantom a családi idillt!
 puszi
         Nicole                    

                                                                Ártatlan élet 
                                                           

Ian rögtön körül nézett,,de ő sem látta Lilyt sehol.
-Nem látott egy kislányt?-kérdeztük egyszerre a büféstől.
-Sajnálom,nem.-mondta,s rögtön elszaladtunk.Nem,nem történhet ez velem!Rögtön  a híradóban említett szavak és képek lebegtek a szemem előtt,a szerv kereskedőkről,és a többi "gonosz emberről".
-Jaj Ian,meg kell találnunk!-már sírtam.Jól van Elza,nem kell rögtön a legrosszabbra gondolni!-bíztattam magam,de egyszerűen nem tudtam nem a legrosszabbra gondolni. Én beleőrülök,ha valami baja lesz!
-Nyugodj meg,megfogjuk találni!Bíztatott Ian.-Nem kellene felhívnunk a bátyádékat?-mondta,s már vette is elő a telefonját.-Nem!-vágtam rá határozottan.
-És mégis miért nem?-vonta fel a szemöldökét.
-Azért,mert akkor csak megijednének,s rögtön rohannának ide,amikor lehet,hogy csak itt van valahol!-mondtam,és tovább nézelődtem a parkban. Többször a nevét kiáltoztuk,s a járó kelőket is kérdezgettük,de sehol semmi.Egyre bizonytalanabb lettem.  Mi van ha nem találjuk meg?S persze számtalan hasonló szituáció végig futott a fejemben. Ian  végig simította a hátamat,s tovább sétáltunk a sötét parkban.
Egy idős hölgy sétált velünk szemben.
-Elnézést,hölgyem!-kezdtem bele a már számtalanszor megismételt mondatnak.-Nem látott erre egy hat éves kislányt?Hosszú barna haja van,és rózsaszín kabátban volt.
-De bizony!Az előbb találkoztam azzal a kis tündérrel!Büszkék lehetnek rá,annyira aranyos kislány!-hirtelen megkönnyebbűlést éreztem.
-És megtudná mondani pontosan,hogy merre látta?-kérdezte Ian.A hölgy eligazított bennünket.
-Lily! Lily!-kiabáltuk. A sötétségben hirtelen egy aprócska test mutatkozott.
-Lily!-sikítottam fel ,majd  felkaptam.Örömömben sírni kezdtem.
-Pszt!Elza,ne,összenyomod!-kiabálta,majd elkezdett kapálózni.-Jaj ne,vigyázz rá!-siránkozta,mire letettem.
-Mi a baj?-kérdeztük egyszerre. A kislány felemelte hozzánk a kezét,majd nagyon lassan kinyitotta.
-Az ablak párkányon találtam,ő itt Annabell!-mutatta a színes pillangót.-Először kihoztam,de kirepült a kezemből,és én egész odáig követtem,majd sikerült elkapnom!-magyarázta,s jó messze mutatott a kezével.
-De Lily,nem szabad így elkóborolni  ,tudod,hogy mennyire megijedtünk?
-Bocsánat!
Egyszerűen annyira őszinte volt ez a bocsánat kérés,hogy rögtön beadtuk neki a derekunkat.
-Ugye tudod,hogy el kell őt engedned?-kérdeztem,mire nagyon szomorúan grimaszolni kezdett.
-Tudooom!-lehajtotta a fejét,majd egy pár aprócska könnycsepp gördült le az arcáról.
-Nézd azt a gyönyörű fát!-mutatta Ian a távolba.-Ott jó helyen lesz,gyere feltesszük!-kézen ragadta a kislányt,s elindultak. Én messziről figyeltem,ahogy  szerelmem felemeli Lilyt,ő pedig a fára helyezi a kis pillangót.
Miután visszaértek elindultunk vissza a kórházba,ahol már Monica a folyosón várt minket. Unoka húgom rögtön oda futott hozzá. Monica elindult a kisbabák közé,ahonnan könnyedén felemelte gyönyörűségét.
Amíg Lily Adamben gyönyörködött,mi Iannel leültünk a padra.
-Alig várom,hogy már a kezemben tarthassam!-simogatta a pocakomat.-El nem tudom képzelni milyen érzés apának lenni.Biztosan csodálatos,semmihez sem fogható dolog.
Jó érzés volt látni Ian vágyakozó képét,lerítt róla,hogy valóban várja már a kicsit.
-Én is szeretném már megpuszilni,és magamhoz szorítani.-mosolyogtam rá.-Tökéletes apa lesz belőled!-szorítottam meg a kezét.
-Az nem olyan biztos...-nyögte. Nem értettem mire akar ezzel célozni. Lehajtotta a fejét,s kezeit a tarkójára szorította.
-Mi a baj Ian?
-Van valami....Amit nem mondtam el neked-éreztem,hogy gyorsabban kezd verni a szívem. Mit nem mondott el? Talán még sem akarja a babát?
-Elza,ezért elfogsz ítélni,és nem akarok szabadkozni,mert igazad lesz! Egy hülye barom voltam,s talán még vagyok is,de tény,hogy ha most történne  "az" velem,másképp csinálnám-most már kezdtem megijedni.
-Ian mond már kérlek,nagyon megijesztesz-álltam fel.
-Lehet,hogy ez nem a legjobb hely arra,hogy elmondjam-jelentette ki.
-A  Istenért,csak mond már!
Szinte könyörögtem neki. Utáltam,ha valaki belekezd valamibe,és nem fejeti be,hagyja,hogy törjem magam rajta.-Tudod,jó pár évvel ezelőtt volt egy barátnőm,Demi. Ő teherbe esett,az én gyermekemmel.-szinte tudtam,hogy most mi fog következni-Megparancsoltam neki,hogy vetesse el,megmondtam neki,hogy én nem fogok vele törődni.-láttam,ahogy könnyek szöknek a szemébe.
 -Demi elrohant a lakásomból,túl feldúlt volt. Pár napig semmit sem tudtam róla,nem tagadom,még örültem is neki. Biztos voltam benne,hogy elvetette,és elköltözött a környékről. Aztán megkaptam a hírt,miszerint elgázolta egy kamion,pont azután miután veszekedtünk.Megöltem őt! Érted?
Hirtelen megszólalni sem tudtam. Ez nem lehet,nem...
-Nem a te hibád-nyögtem ki végül,bár nehezemre esett ezt mondani.Szívem mélyén Demi érzéseit értettem meg,nem pedig Ianét.
-De Elza,az én hibám. Mi jogon parancsoltam meg neki,hogy vetesse  el? Nem volt hozzá jogom...Neki  kellett volna eldöntenie,és a düh miatt,a fájdalom miatt nem vette észre azt a ki*aszott kamiont!-Ian leroskadt a fal mellé,s némán ültünk. Valahogy nem tudtam vigasztaló szavakat mondani neki.Egyszerűen nem ment.

 

Na itt a kép,amire épül a pillangó-mentés,az előbb lefelejtettem.:D :)