30.Fejezet

 Sziasztok!
Itt vagyok a frissel,remélem tetszik. :)
   Még azt is remélem,hogy nem tartjátok majd össze-visszának az érzelmeket nagyon,mert jól megkevertem...:D
Na mindegy is.Jó olvasást! :)
 puszi Nicole                                     


                                     "Egyedül akartam lenni,vagy legalább is nem vele."

                                                                         


Csak álltam,és vártam,hogy Ian megtörje a csendet. De ő sem szólt semmit. Látszólag a saját gondolataiba temetkezett,mert félt,hogy  rosszul reagálok a helyzetre. Nem akartam megbántani,de tagadni se az indulataimat. Azért a biztonság kedvéért,egy szót sem szóltam.  Próbáltam nem haragudni rá,nem elvetni,hanem megérteni,de rettentő nehezen ment.A szívem mélyén tudtam,hogy nem ő tehet róla,de akkor is...
Azokat a szavakat mondhatta volna nekem is!Még belegondolni is szörnyű...
Egy szó nélkül felálltam,s elsétáltam mellőle. Egyedül akartam lenni,vagy legalább is nem vele.
Nem reagált rá,de a pillantását éreztem a hátamon. A lifttel lementem,majd  pedig elsétáltam a kórháztól.
Szörnyű dolog történt vele.Szegény Demi,szegény baba! Nem kellett volna annyira agresszívan elküldeni,akkor talán...
-A francba!-kiállítottam. Nem akartam haragudni rá,nem akartam szétrúgni a tökéletes életet,amit éltem vele,de egyszerűen nem tudtam a képébe mosolyogni azzal,hogy "semmi baj,nem te tehetsz róla". Nem.
A szél egyre jobban fújt,s lassacskán az eső is szemerkélni kezdett. Ahogy sétáltam,hirtelen éreztem,hogy a baba rugdosódni kezd. Kezemet a hasamra tapasztottam,és átéreztem a kicsi minden  mozdulatát.
-Szeretlek manó!-simogattam a hasamat.  Ezt a földöntúli örömöt,amit egy baba ad,mindenkinek joga van átélni. Talán ennél csodálatosabb dolog nem is történhet velünk.Vajon most hogyan lesz tovább? Egy szó  nélkül visszasétálok hozzá,és tovább éljük az életünket? Nem. Ez valahogy az életem  legszebb időszaka volt,s most újra érzem a gondok súlyát.Olyan volt mint egy álom világ,amiből hirtelen felébresztenek.Bár gondolhattam volna,hogy ez a tökéletes "álom világ",sem tart örökké.Erőt vettem magamon,és megfordultam,hogy visszamenjek Ianhez,de amint megmozdultam hatalmas fájdalmat éreztem. Semmihez sem tudom hasonlítani az érzést,rettentően fájt. Többszöri felsikítás után,végre észrevett valaki,és a kórházhoz segített. A baba?De hiszen van még egy hónapom! Bár igaz,van aki előbb szül,főleg ha kislány van a szíve alatt. Talán beigazolódik Ian sejtése. De nem,még nem születhet meg,hiszen ép Iannel nem vagyok felhőtlen viszonyban...Előbb meg kell vele beszélnem mindent. Ahogy beértünk a kórházba rögtön hoztak nekem egy toló széket.
-Köszönöm!-sziszegtem a  kedves járó kelőnek,ő csak egy kedves mosollyal dobott meg.
A nővér a liftbe tolt.
-Mit érez?-kérdezte,erre csak nevetni kezdtem.
-Fogalmam sincs,ilyet én még nem éreztem...-suttogtam.
-Értem,hát akkor magának eljött az ideje!-fogta meg vállamat. Mondjuk igen,erre már én is rájöttem,amikor  éreztem,hogy elfojt a magzat víz.
-Nagyon jó,jobbkor nem is jöhetnél manóóó!-nyöszörögtem,egy hatalmas vigyorral. A nővérke csak a fejét csóválta.
-Esetleg valakit értesítsünk?
-Aha,jó lenne ha szólnának a vőlegényemnek,aki ép ott ül!-mutattam a székre. Ian csak lehajtott fejjel ücsörgött,pont úgy,mint amikor elmentem.Amint az egyik ápoló oda ment hozzá,már rohant is hozzám. Annyira nem akartam most vele lenni....Istenem...
-Elza!-mosolygott rám. Én is visszamosolyogtam,de nem önszántamból,hanem a fájdalomtól vicsorítottam.
-Na jó,tudod mit? Szeretlek,de egyszerűen.........áááá.. Na szóval,szeretlek,de nem tudok eltekinteni attól,amit mondtál. Sajnálom baby. Most....elmegyek szülni. Szeretlek!-csókoltam meg gyorsan. Láttam,hogy megérti amit mondtam neki,s nem sértődött meg,vagy ilyesmi.
-Aztán siess a hercegnőmmel!-kiabálta utánam.
-Majd ha végeztem,megbeszélünk mindent!Ja ,és igen,megpróbálok sietni!-mosolyogtam rá,majd bevittek egy szobába.
Na minket sem néznek bolondnak az ápolók és doktorok.
Felfektettek az ágyra.
-Most várunk egy kicsit,aztán bevisszük a szülő szobába.Addig ha gondolja bejöhetnek magához...
-Még mit nem! A szülés női dolog....-motyogtam,majd egy újabb sikoly hagyta el a számat.



Amint betolták Elzát a kórterembe,már hívtam és a szüleit. Olyan rossz,hogy az én szüleim....Á,na mindegy is.
-Jó estét,Ian vagyok! Kérem jöjjenek be,Elza szül!-ordítottam büszkén a telefonba.Meg sem vártam a  választ,már ki is nyomtam,és hívtam Zacharyéket.,majd Olivert is,hát ha a szüleik nem szóltak neki.
Monicahoz,és a kis hercegnőhöz bementem,a kórtermükbe.
-Elza szül!-vigyorogtam rájuk.
-Akkor most lesz még egy kis unokatestvérem?-nézett rám csillogó szemekkel.
-Naná,hogy lesz!-kaptam fel,és megpörgettem.
-Ez csodálatos Ian!Ugye Adam?-kérdezte a kisembert a pólyában Monica. Olyan,olyan furcsa érzés,hogy most nekünk is lesz egy ilyen aprócska csodánk,ami a miénk lesz. Csak a miénk.
Legalább ezerszer felidéztem Elza humoros mondatait. Ezek szerint nem neheztel rám nagyon! Csak az a rohadt lelki ismeret...De hiszem,hogy ha az élet megajándékozott egy gyermekkel,és egy csodálatos nővel,Isten megbocsátott. Annyiszor megbántam már azt  a napot. Felelőtlen ,szinte még gyerek voltam. Na,de most nem akartam erre gondolni,hiszen életem legszebb napja a mai. Talán ez egy jel,hogy pont miután bevallottam mindent Elzának,pont most jön a kislányom.
Hamarosan Elza szülei is beropogtak. Rögtön jól megölelgettek,és izgatottan kérdezősködni kezdtek. Nagyjából kihagytam azt a részt,hogy összezördültünk...
-Én bemegyek hozzá,amíg vajúdik!-mondta az anyja,és már indult is.
-Akkor ennyi erővel Ian is bemehetne,nem?-kérdezte leendő apósom.
-De,persze,hogy bejöhetne,de ahogy ismerem a lányomat,tudom,hogy nem akarja,hogy lássák kínlódni.
Mi van,Elza kínlódik? Most ijedtem meg igazán. Mi van ha valamelyiküknek baja esik?
Mondjuk aztán itt az erkölcs csősz anya,aki jó pár évig le se sz*rta a lányát,most meg hirtelen annyira ismeri.
Jaj a csudába mi van velem?Hiszen csak jót akar neki. Hát ez nem igaz,saját magammal veszekszem...
-Heh.-kuncogtam fel. -Persze menjen csak,bocsánat...Mondja meg neki,hogy szeretem!
Bólintott és bement.
-Nyugalom,én már háromszor végig csináltan!-tette a vállamra a kezét Mr. McWayer.
-Hát remélem,hogy én is még legalább kétszer átélhetem ezt!-mosolyogtam rá.Nem titok,hogy sok gyermeket szeretnék.Fura,hogy pár évvel ezelőtt,vagy inkább szűkítem,mielőtt Elzát megismertem,egy gyereket se nagyon akartam,na az,meg,hogy egy nővel éljem le a maradék életemet,kész rém álomnak tűnt. De Elza kerekestül felforgatta a világomat.
 Hamarosan Oliver is megérkezett,aki  elmesélte,hogy neki milyen volt ugyan itt állnia pár napja.
Milyen jó lesz majd magamhoz ölelnem a kicsit,és Elzát. Vágytam rá már piszkosul.Előjöttek az apai ösztöneim... Rögtön nevetésbe kezdtem,mire senki sem értette,hogy min nevetek,de nem is hangoztattam a gondolatomat,mert a végén bolondnak néznek.Persze ha még nem néznek annak....